Egy olyan világban élünk, ahol már nincs idő álmodozásra, illúziók kergetésére, még akkor sem, ha nagyon sok ember szereti az állát megtámasztani és becsukott szemmel átzuhanni egy olyan bolygóra, ahol nincs idő, ahol még a levegő is tömény boldogságból van és mintha a mi bolygónkat egy szelektív, szivárványszemüveggel szemlélné. Saját magam is ebbe a csoportba tartozom… Aztán ha valamiben/valakiben csalódok olyan nagyot koppanok, hogy sírás a vége általában. Ilyenkor mondják az emberek, hogy na én meghátráltam az élettől, na én beszartam már elég korán. És nem azért, mert ma már voltam dolgozni Szuperapunál és nagyondenagyon irritál az a program amit meg kell tanulnom használni (igencsak messze áll az érdeklődési körömtől) hanem azért mert egyszerűen rájöttem, hogy az Élet nem éppen az, aminek elképzeltem. Ha felnövök, mihez kezdek? Semmi nincs ínyemre, ami hasznos, viszont ami nem hasznos azt szeretem csinálni… Na és ennél a pontnál jöttem rá, hogy iskolába ezerszer jobban szeretek járni, mint “dolgozni”. Tehát ebből következik, hogy nagyon sokat kell tanulnom, hogy talpon tudjak maradni modern nőként majd 10-15 év múlva és ne legyek senkire se rászorulva. Tanulnom kell, mert a mai világban már igen keveset ér az, aki nem tanul. Már most úgy érzem, hogy az ilyen emberek el vannak nyomva… Azt hittem, hogy én ettől jobb vagyok, de nem… Nem értem el túl jó eredményt megyei szinten (saját magamhoz viszonyítva, természetesen az osztálytársamnak aki 2409 gyerekből a megyében 2406. annak ez mennyország lenne). Meg sokszor elegem van abból, hogy semmi lehetőségem sincs… Hiába lakok én egy kisvároshoz közel, alig vannak itt lehetőségek. Szívesen mennék nyelvtanfolyamra, mint pl. Kriszti… De hova? Kihez? Max különórára járhatok, de azt meg unom (nem kicsit). Ha meg itthonmaradok tanulás céljából, amit igencsak kéne mert ha bejutok a legjobb suliba akkor nem akarok hátul maradni, akaratgyenge vagyok, és úgyis abbahagynám és folytatnám a lustulást mint ahogy szoktam. Vagy sütnék egy sütit, készítenék pár fotót vagy esetleg olvasnék egy könyvet. És ebből állna a napom… Felkelnék 12 körül, internet, kaja, internet, alvás, kaja, olvasás vagy egyéb tevékenység és ennyi. Meg takarítanék, mert sokszor szégyellem, hogy milyen egy lusta disznó vagyok. Egyszerűen nem vagyok hozzászokva a munkához. Ha meg nekem ezt megmondja valaki, vérig vagyok sértve pedig általában igazuk van. Más téma, hogy vannak emberek, akikről azt hittem, hogy ismernek, és mégis olyan dolgokat állítanak rólam amik tényleg nem úgy vannak… Na olyankor önt el egy irtózatos szomorúság-hullám, hogy miért van ez?… Bár ez gondolom nem csak velem fordul elő, sőt vannak olyanok, akikkel rosszabb dolgok is megtörténnek/megtörténtek. Mostanában magamra sem ismerek. A környezet van rám ilyen hatással, amiben élek… Bunkó vagyok egy csomó emberrel, de van akivel okkal (?). Beszélgetni se sok kedvem van senkivel, inkább ülök a szobámban és sírok. Az egyetlen ember akivel tényleg szeretek beszélgetni, és nem irritál az Krisztina… lehet azért, mert ritkán beszélünk. Ja meg Nóri akit nagyon szeretek még… A többiekkel hadilábon állok most. Bocsi. Ilyen vagyok… Utáljatok érte.
Rossz a kedvem. Nem tetszik semmi. Hajlandó se vagyok lépni… Ilyenkor veregetném meg a vállam és mondanám: Gratulálok Annamária! . . .
