“Eláraszt a munka, állandóan lefagy a számítógép, hazafelé zivatar, közlekedési dugó, és még ebédelni sem volt időm. Pocsék nap, legszívesebben kiiratkoznék a világból. Nyitom az ajtót, ismerős kocogás, pöfögés, csóválás, és hozzá egy meleg barna szempár fogad. Egyértelműen azt mondja: szükségem van rád, szeretlek. Az ölembe fúrja a fejét, ahogy mindennap, hogy hozzáférjek a füle tövéhez, mert ugye ott kell vakargatni. Leguggolok hozzá, már nem bosszant semmi, sőt nevetnem kell, ahogy felugrik a térdemre és a fülembe szuszog.
Ahogy gyömöszölöm, azokra az emberekre gondolok, akiket nem pusztán a rosszkedvtől, hanem a végtelen magánytól, a depressziótól, a szívinfarktustól ment meg egy-egy ilyen hűséges szempár, bársonyos tappancs, szuszogó nedves orrocska.”
