elmefuttatásaim egyike. <3 Szeptember 8, 2008

Képzelj el egy hullámzó, napsütéses tengert. Rajta egy kis csónakot. Képzelj oda engem. Magányosan, csendben üldögélek a csónak szélén. Könyv van a kezemben, és olvasok. A könyv címét nem tudod pontosan kivenni, mert úszol és a szemedbe megy a víz. Már nagyon fázol… Meglátsz egy meleg takarót a csónakban. Már szinte érzed, ahogy átmelegít. Nem veszlek észre. Nem hallom a kiáltásaidat sem… Közeledsz a csónakomhoz, de nem érted, hogy hogyan kerülök én egy csónakkal a tenger közepére. Igazán már semmi sem érdekel, arra sem bírsz visszaemlékezni, hogy te miért kerültél oda. Már csak arra tudsz gondolni, hogy érj oda hozzám, mert már nem bírod tovább… 

Hirtelen felnéztem, és észrevettelek. Nem mondok semmit, a kezemet nyújtom, mert már a csónak előtt vagy valamivel és megvárom míg elérsz a széléig. Segítek neked beszállni a csónakba, iszonyú mennyiségű víz csorog ki a ruháidból. Annyira nem zavar. Annyira semmi sem tudna megzavarni. Észreveszem, hogy felfigyelsz a zenére, amit hallgatok. Lágy zene szól, pont megfelelő hangerővel az olvasáshoz. A könyvet félreteszem, de nem csukom össze – így láthatóvá válik számodra is a címe. Paulo Coelho – A portobellói boszorkány. Nem szólok egy szót sem. Tudom, hogy így is megértjük egymást, szavak nélkül. Rádadom a takarót, és forró teával kínállak. Örömmel elfogadod, mert teljesen átfagytál, a szád is kililult. Egy idő után körülnézel a csónakomban a hang után kutakodva. Csupa Annamáriás dolgokat látsz. A fényképezőmet, a telefonomat, citromos NesTea-t, rágót, csokit és forró teát is. Mellettem van még egy nagyon puhának tűnő plüssoroszlán is. Megállapítod, hogy a telefonból szól a zene. A fényképezőmön mégis megakad a szemed. Elképesztően bámulod a forró teádat iszogatva, így gondoltam megszólalok végre. Elkezdtem magyarázkodni a hobbimról, arról, hogy milyen álmaim vannak, amik minden bizonnyal meg fognak változni az évek során. De mindez nem számít, a jelenről és a jövőről sokkal jobb és könnyebb beszélni mint a múltról. Elmesélem neked, hogy a múltba nem igazán szeretek visszatekinteni – de azért van pár szép emlékem. Azokra néhanapján visszatekintek, és el-elmosolyodok. Nosztalgiázni bizony jó! Ahogy mesélek néha mosolyra görbül a szád, néha nevetsz, de csak csendesen. Elfeledkezek magamról, és elkezdek neked beszélni néhány rossz emlékemről is. Figyeled a gesztusaimat, a kimondott szavakat, melyek elhangzottak a számból. Szinte szóhoz sem hagylak jutni, mondjuk beszélni még nincs erőd. Ha lenne, akkor sem beszélhetnél. Azért jól esik beszélni valakinek a gondjaimról. Még nem ismerlek, de mesélek neked… mesélek a vágyaimról, az álmaimról, a sikereimről, a bukásaimról. Mesélek a zenei irányultságomról. Ezen a ponton lehet meglepődsz, mert nem gondoltad volna, hogy mindenféle zenét szeretek. Pop, rock, opera, folk, retró, pop-rock, alter, minimal, drum and bass, és még sorolhatnám. Teljes őszínteséggel mesélek neked – mert tudom, hogy az idegenek olyannak látnak amilyen vagyok, nem olyannak, amilyennek szeretnének látni. Többször megemlítem neked, hogy a hobbim a fotózás, és már kívülről fújod, hogy imádok aludni. Észre sem vettem, hogy már órák óta mesélek, és te csak hallgatsz. Néztem a tenger kék vizét, megnyomtam párszor az exponáló gombot… de te ezidő alatt semmit sem szóltál. Nem zavar, hogy hallgatsz, talán jobb is így. Amikor szükségességét érzed a beszédnek, majd tudom, hogy beszélni fogsz. Csodálkozol mennyi mindent tartok magamnál ezen a csónakon. A könyveket eddig nem figyelted meg, de egy biztosan kitűnik: a naplóm. Lerí róla, hogy a naplóm. De nem, azt nem mutatom meg. Szükségem van arra, hogy minden gondolatomat szabadon leírhassak egy naplóba, úgy, hogy tudom soha senki nem fogja elolvasni rajtam kívül. 

Egy pillanatban, amikor félretekintesz úgy érzem eleget beszéltem. Abbahagytam. Nem szóltam többet egy szót sem. Nem mondasz semmit, nem kérdezel semmit, mégcsak a nevemet sem. Azon gondolkozok, hogy vajon miért nem szólalsz meg… de nem kérdeztem rá. Aki szükségét érzi hogy beszéljen, az beszél. Aki nem, az nem. Levetted magadról a takarót amit adtam. Összehajtottad. A csészét kiürítve visszatetted a helyére. Nem szóltál egy szót sem. Én sem. Csak figyeltelek, hogy mit csinálsz… Ránézel a tengerre, és mintha el kellene dönts valamit ráncolod a homlokod. Úgy érzem, hogy nem tudod, hogy mit mondj. 

Amikor felajánlottam, hogy hazautazhatsz velem, oda ahol én lakom, belenéztél a szemembe, és szavakat formáltál a száddal. Azt hiszem a neved volt az. Nem mondtad ki hangosan. És mielőtt megakadályozhattam volna, beleugrottál a tengerbe. Visszaugrottál. Akárhogy kiabáltam utánad, eveztem, gyorsabb voltál. Feltöltődtél energiával, úgy érezted van erőd kiúszni a partig. Féltem, hogy bajod esik. De nem tudtam mit tenni, mert nem kényszeríthettelek arra sem, hogy beszélj, sőt még meg sem próbáltam, akkor ezt sem kérhettem tőled, hogy gyere vissza. Ha te így érezted jónak, hát tedd amit jónak látsz.

 

igen, ő vagyok én.